– villáminterjúnk Kostyal Krisztivel, a Waydown menedzserével.
Beszéljünk kicsit a civil munkádról. Mi csinálsz pontosan? Tudsz valami hasznosítani ebből a zeneiparban?
HR területen dolgozom egy gyógyszeripari cégnél. Középvezető vagyok, van egy 8 fős csapatom, de most növekszünk, szóval hamarosan 10 főre bővül. A másik kérdésre válaszolva, igen abszolút, a soft skilljeimet különösen tudom hasznosítani. Egy nyolc fős csapatot elvezetni nagyon hasonló ahhoz, mint amikor egy zenekart kell irányítani és segíteni. A civil és a zeneipari munkámnak is a „people management” részét szeretem a legjobban.
Mi gondolsz mennyire érvényesül a zeneiparban a „work-life ballance”?
Ez amúgy is nehezen érvényesül mostanában, főleg amikor mindehonnan az jön, hogy produktívnak kell lenni. Sokszor ez szerintem az egyénen is múlik, fontos, hogy tudjunk nemet mondani és magunkat előtérbe helyezni.
A zeneiparban a „work-life balance” talán kicsit még nehezebben, mert imádjuk amit csinálunk, így egy darabig nem fog feltünni, hogy kell egy kis pihi vagy megállj. Nekem is hosszú út volt (sőt még valójában járom), hogy nemet mondjak és priorizáljam magam (valszeg a korral jár? Lol :D)
Mit gondolsz, milyen most a nők helyzete a zeneiparban?
Szerintem nőként nehezebb. Én még csak rövid ideje vagyok benne a szakmában, de engem is ért egy-két olyan dolog, ami nem volt jó élmény. Nyilván valamivel jobb lett a helyzet általánosságban, de érezhetően nem úgy kezelnek, mint a férfi társainkat, ez azonban nem csak a zeneiparra igaz. Az az érdekes, hogy sokszor a nők is máshogy állnak egymáshoz. Volt olyan, hogy mentem a zenekarral, egyértelmű volt, hogy velük vagyok, de a szervező engem abszolút nem vett észre, se köszönés, se karszalag, se semmi. Baromi nehéz topik az internalizált szexizmus. Időnként emlékeztetnem kell magamat is arra, hogy ne értékeljem alul a személyemet, szakmai tudásomat, csak azért, mert nő vagyok. Tudatosan kell építkeznünk és rájönnünk, hogy amúgy kurva jók vagyunk.
Szerinted mi az, amin változtatni kéne a zeneiparban?
Nagyon nehezen viselem, amikor össze-vissza szervezik a dolgokat, például egy rendezvényen, koncerten elcsúszik a kommunikáció. Nincsenek letisztázva a részletek, napokat kell arra várni, hogy válaszoljanak. Tudom, hogy egyszerre nagyon sok mindennel foglalkoznak ebben az iparágban az emberek, de jó lenne, ha egy kicsit összeszedettebben működnének a folyamatok. Például, ha felteszek négy kérdést, akkor ne csak kettőre kapjak választ.
És, mi az, ami szerinted kiemelkedő itthon?
Nagyon jó zenéink vannak, meg nagyon tehetséges előadóink, de sajnos nehéz helyzetben vannak az ország elhelyezkédése miatt. Nehezen tudnak érvényesülni. Az emberek sokszor nem nyitottak az újdonságokra, a hazai zeneipar eléggé belterjes. A rádióban ugyanazokat a dalokat játsszák folyamatosan, vagy nagyon hasonló stílusúakat. Ugyanaz a 10-15 zenekar lép fel a fesztiválokon vagy tud ténylegesen rentábilis turnékra menni. Persze nincs túl nagy támogatottsága a kultúrális szféráknak, szóval azt kell tolni amiből pénz is lesz. Van egy üvegplafon, amit csak keveseknek sikerül áttörni. A szubkulturális zenekaroknak – például, amilyet én is menedzselek – még nehezebb dolguk van.
