megosztom

Szunyog Tess: Még mindig a pálya szélén érzem magam, csak már lehet, hogy mez is van rajtam.

Ez a sokadik nap a BOM vége után; Szunyog Tess első interjúja a StageDooron.

Elek Zsolt a 2024-es Budapest Open Mic döntőseként, alig néhány hónapja robbant be a magyar zenei szcénába. A műsor utolsó fordulójában egy hajszálon múlt a győzelme, ezt Bánkuti Dani árulta el nekünk a helyszínen. A verseny befejezése óta két kislemeze jelent meg – a Rózsák és a Karmazsin. Szunyog Tess újságunknak vállalta élete első interjúját, amelyre jó barátja, kollégája és egyben producere, Dohány Dániel is elkísérte.

A kezdeti megrökönyödéshez képest, amit a kezemben tartott füzet váltott ki, eljutottunk egy másfél órát is meghaladó, oldott hangulatú beszélgetéshez. Mesélt a zenéhez fűződő kapcsolatáról, saját szövegeiről, a Budapest Open Mic által szerzett élményeiről és további terveiről is. 

Mióta rappelsz?

Sz.T.: Zenélni azóta zenélek, amióta az eszemet tudom. Szerintem már az is van tíz éve, hogy aztán abból rap lett. 

Mit zenéltél?

Sz.T.: Amit rendesen tanultam is zeneiskolában, az a gitározás volt. Még azelőtt játékhangszereken próbálkoztam és felvettem apukám telefonjára, úgyhogy tényleg, amióta csak emlékszem, azóta csinálom.

Hogy váltott ez át rapbe?

Sz.T.: 2012 körül volt egy fellendülése a magyar rapnek, szerintem az volt, ami nálam is betalált. Szerettem turkálni ezekben a dolgokban, megtaláltam a magyar hip-hopot, a hiphop.hu-t, ahol volt egy adatbázis. Rengeteg magyar rap zene volt feltöltve és ott meg tudtam hallgatni ezeket. Ekkorra már túl voltam egy punk korszakon, meg egy rock korszakon.

Hogy jött az Open Mic?

Sz.T.: Sisit követem Instagramon és nála láttam, hogy tavaly ő volt az egyik mentor. Arra sajnos nem tudtam jelentkezni, mert éppen szakdolgozatot írtam – ez bosszantott is akkor. De végül nem bántam meg, mert az idei sokkal jobb volt. Végtelenszer jobban jártam; diplomám is lett és még Budapest Open Mic döntős is lettem.

Hogyhogy Veszprémbe jelentkeztél?

Sz.T.: Pestre akartam jelentkezni, viszont be volt telve. Én az utolsó pillanatban küldtem be a jelentkezésem; éjfél volt a határidő, 23:58-kor adtam le. Még a zenéhez is este 8-kor kezdtem el megírni a szöveget, hogy valamivel tudjak éjfélig jelentkezni.

Sokat gondolkodtál előtte azon, hogy részt vegyél-e a versenyen?

Sz.T.: Azt tudtam, hogy jelentkezni akarok, a gondolkodás rész akkor jött, amikor már be is válogattak. Egyrészt a casting egy munkanap volt, másrészt ott már visszanéztem a tavalyi éveket és láttam, hogy voltak olyan produkciók, amik nekem nem tetszettek. Kicsit elgondolkodtam, hogy mi van, ha mondjuk nekem is így sül el. Féltem, de szerintem jól döntöttem. 

Álltál már színpadon a verseny előtt?

Sz.T.: Nem. A casting volt a legelső, hogy ötnél több ember hallotta a zenémet.

Milyen érzés volt?

Sz.T.: Rossz volt, nagyon rossz. [Nevet] Nagyon féltem.

Kínos volt?

Sz.T.: Nem kínos, csak fura, hogy az a sok ember téged néz. Látszik a casting videón és a casting fellépésemen is, hogy csak jobbra-balra sétálgatok a színpadon. Nem nézek fel, nézem a földet, nézem a falat, nézem az eget. Nem éreztem jól magam ott a színpadon.

Miért van ez? Van egy ilyen imposztorszindróma benned?

Sz.T.: Nem, az nincs. Tudom, hogy én zenész vagyok, de szerintem ez a félénkség az elején mindenkiben benne van.

Gegével már kicsit jobban el tudtad engedni magad a döntőn?

Sz.T.: Igen. Meglepően támogató érzés az, hogy van ott valaki más is a színpadon és oda tudok nézni. Így el tudom felejteni a sok másik embert, aki előttünk van. Ezért fontos, hogy legyen velem egy DJ is – [Danira néz] például Dohány Dániel, akivel ugye a való életben is barátok vagyunk. Emiatt, ha visszanézek magam mögé, akkor egészen biztonságban tudom érezni magam. Egyedül lehet, hogy a mai napig kicsit félős vagyok a színpadon.

Köztetek Danival hogy kezdődött az együttműködés?

Sz.T.: 2019-ben találkoztunk az egyetemen, Európai Uniós ismeretek órán. Még abban a félévben mondtam Daninak, hogy megyek laptopot venni, mert zenélni akarok. Aztán mondta, hogy “Te is zenélsz? Én is.”. Két éve csináltuk meg az első közös számunkat – azt még távmunkában, ez volt az Éles. Most rajta is volt a közös albumunkon.

Hogy éltétek meg a közös munkát a verseny alatt?

Dani: Ez az egész nekem egy elképesztő feeling, a verseny meg főleg. Egyrészt amiatt, amennyit jelent nekem Zsolti, mint személy, másrészt egymásra találtunk és a zenei stílusunk is összekötött minket. Én azt csinálom, amiben jó vagyok és ő is azt csinálja, amiben ő jó. Ebből egy tök jó mix került ki. Király volt, hogy tudtam segédkezni a verseny folyamán és egy olyan platformot adott nekünk, amin együtt tudunk tovább működni.

Sz.T.: Én nem akarok annyira érzelgősködni, de nekem is nagyon sokat jelent az, hogy egy barátommal tudok zenélni, ez szerintem egy nagyon nagy dolog. Köntörfalazás nélkül el tudjuk mondani, ha valami nem tetszik. Ha valami tetszik, annak őszintén együtt tudunk örülni. 

Dani, te végigkísérted az egész versenyt?

Dani: Mentálisan mindenképpen. Ha valami volt, mindig beszélgettünk róla.

Te csináltad a szemeknek az alapját is, ugye? Emlékszem, hogy a döntőn említette Zsolti.

Dani: Igen, úgy volt, hogy a váza megvolt, de közösen csináltuk végül.

Sz.T.: Arra én is büszke vagyok, mert az egy nagyon jó beat lett.

Dani: Ezt meg is beszéltük közben, hogy amikor mi együtt dolgozunk, akkor nem olyan jó azt használni, hogy én vagy te. Ha mind a kettőnk keze benne van, a legkisebb mértékig is, akkor azt MI csináltuk.

Sz.T.: Ez tényleg így van.

Megosztottad a sztoridban Instagramon, hogy a csúnyarosszmajom podcastben azt mondták, nem vagy tehetséges, csak szép. Hogy élted meg ezt a dolgot?

Sz.T.: Erről olyan hülye érzés beszélni, de ez nagyon fura volt nekem, hogy az egész sorozat alatt találkoztam ezzel a kritikával. Nagyon furcsa érzés volt az, hogy kommentekben beszélnek arról, hogy én szép vagyok és hogy “csak azért van itt, mert szép”. Elindult rólam egy párbeszéd és hogyha ez egyszer elhangzik, ha ez egyszer oda le van írva, akkor el van ültetve a bogár az emberek fülében. 

Ez egy nagyon-nagyon fura érzés és nem is tetszik nekem. Tehetségtelen nem vagyok, de ha a tehetségem kibontakozásában tud segíteni az, hogy mások esetleg szépnek látnak, annak nagyon örülök.

Van, aki ebben tud segíteni? Például Gege? 

Sz.T.: Igen, abszolút. Szoktunk beszélgetni ilyen emberi dolgokról, amikben neki van tapasztalata, nekem meg nincs. Ebben nagy segítségemre van.

Hogy élted meg magát a versenyt? 

Sz.T.: Abszolút jól éltem meg. Van is egy ilyen jelenet a sorozatban, amikor a többiek teljesen ki vannak akadva, én meg meglepődök, hogy ,,Ti ezt így élitek meg?”. Nem is stresszeltem, mert annyira izgalmas, meg jó volt együtt alkotni és kreatívnak lenni, hogy az utolsó pillanatokig például eszembe sem jutott, hogy ez egy verseny. Ott, amikor a zsűri elé álltunk, hogy ki esik ki, akkor kezdtem el mindig izgulni. De egyébként végig nagyon jól éreztem magam.

A műsorban többször elhangzik a zsűritől, hogy túl flegma vagy és nem látszik, hogy akarod. Élőben is ennyire érezhető volt ez?

Sz.T.: Élőben ez még erősebb volt, engem meglepett, hogy nem volt annyira hangsúlyos az összevágott verzióban, mint a valóságban. Volt, hogy meg is ijedtem, mert én nem tudok más lenni. Talán ez volt az első olyan, amikor Gege tényleg emberi oldalról segített. Ő mondta, hogy ,,Figyelj, ha ebben a műsorban keresnek valamit és az nem te vagy, akkor ez van, nem kell ehhez idomulni.”.

 És ezt megfogadtad, úgy érzed?

Sz.T.: Megfogadtam, de aztán úgy tűnik, hogy mégis kicsit engem kerestek.

Bánkuti Dani mondta, hogy az utolsó pillanatig vacilláltak, hogy a te neved kerüljön-e az oklevélre. Ezt te tudtad?

Sz.T.: Hát, kiderült az epizódból, azt hiszem. Én a döntőn úgy éreztem, hogy teljesítettem, amit kell. Mi backstage-ben voltunk, tehát nem is láttam a többiek produkcióját, de a saját teljesítményem alapján biztos voltam benne, hogy kihoztam magamból a maximumot és érdemes vagyok arra, hogy megfontoljanak engem is.

Miben érzed, hogy lehettél volna jobb?

Sz.T.: Szerintem megint csak a rutin. A hangomat nem tudtam teljesen irányítani – úgy, ahogy mondjuk stúdió közegben tudnám – , a mozgásom és nyilván a közönséggel való kommunikáció.

Hogyan tudnál jobban kommunikálni a közönséggel?

Sz.T.: Rutin és magabiztosság. Ezt szerintem meg kell tanulni, meg egy gátat levetni magamban.

Van olyan versenytársad, akinél úgy érzed, hogy ez jobban működött és tanulhatnál tőle ezen a téren?

Sz.T.: Igen, én a Lekvárherceg produkcióit mindig néztem és figyeltem, hogy mit tanulhatnék. Visszanézve például a Sallaiék [ Sallai és sikkboy kiddie – szerk. ] is nagyon ügyesen csinálták ezt.

Mennyire lett más az időbeosztásod, mióta versenyző voltál? 

Sz.T.: Nagyon-nagyon. Én magamtól olyan ember vagyok, hogy egy héten kettő-három program alatt kiélem magamat. Azon túl pedig szeretnék otthon lenni és zenélni a szobámban. Ez most nagyon felborult, minden napra jut legalább egy program. Nagyon szeretek aludni és kipihenni magamat; erre próbálok figyelni és még így se sikerül.

Hogyhogy nem jelenik meg a Gegével közös számotok? Jogi akadályokba ütköztetek a Star Wars miatt?

Sz.T.: A jogi dolgok is benne vannak, de egyébként az elejétől fogva az volt a célom, hogy olyan dalt írjunk, ami ott, élőben hatást tud kelteni. Nem volt szempont egyáltalán, hogy visszahallgatható legyen. Ez sokszor érződik is a zenén; például az, hogy felhasználtunk egy minden bizonnyal jogvédett dallamot, vagy hogy a Gege verzéjének a fele nagyjából arról szól, hogy engem dicsér. Ez egy kiadott dalban szerintem egészen furcsa lenne. Egyszerűen így ízlésesebb és jogilag is minden bizonnyal biztonságosabb.

Mikor érezted azt, hogy ennek a műsornak vannak nézői? Odamentek hozzád emberek, hogy gratuláljanak, vagy felismertek?

Sz.T.: Rögtön az első epizód után volt ilyen, az Akváriumban a Klipszemlén. Németh Levente, Tücsi, ahogy mentünk be az ajtón. Még ő nem úgy ismert fel, hogy tudta ki vagyok, hanem hogy “Te valahonnan nagyon ismerős vagy!”. Elkezdtünk beszélgetni és miután kiderült, hogy én ki vagyok, utána az is kiderült, hogy ő kicsoda; Frankónak és Ótvar Pestisnek volt a turnéfotósa a legutóbbi turnéjukon. A beszélgetés után elhívott engem, hogy másnap menjek el a győri bulijukra, ahol pedig nagyon jól éreztem magam.

Csak nézőként voltál vele?

Sz.T.: Persze, csak nézőként. Ez egy nagyon kedves gesztus volt, én ezt meg is jegyeztem és most jól is esett megemlíteni. 

Mennyire volt nehéz a döntőn kezelni azt a sok embert, aki odament hozzád?

Sz.T.: Semennyire! Ott nagyon örültem mindenkinek, aki odajött. Jobban érdekeltek az emberek, mint az a curry-s csirke, ami a kezemben volt. Az tényleg egy érdekes tapasztalat volt, hogy egész beszélgetésekbe bele lehet így bonyolódni, aminek az volt a végeredménye, hogy elköszöntem az utolsó emberektől, akikkel beszélgettem és senki nem volt már ott az Akváriumban. Mindenki továbbment az after buliba. 

És akkor egyedül battyogtál a hidegben?

Sz.T.: [Nevet] Igen, a döntős gyerek egyedül battyogott át a hideg szélben az afterre.

Az imidzsed mennyire volt a te koncepciód? Sokszor neveztek softboy-nak. 

Sz.T.: Hát ez a softboy dolog nekem nem volt az ötletem, én csak megmondtam, hogy mit szeretnék és erre mondták, hogy “Ja, softboy”. Én nem érzem magamat annak. Úgy mutattam meg magam, ahogy én vagyok és ahogy én szeretném magamat megmutatni, erre lett a softboy jelző ráaggatva. Ez is olyan, mint amiről az előbb beszéltünk. Elhangzik valami és abból egy párbeszéd lesz, miközben én, ha visszanézem például a Je t’aime klipet, nem látom softboyosnak.

A szövegeidben sokszor megjelenik a hit. Hívő vagy?

Sz.T.: Ez nekem is utólag tűnt fel, hogy mennyiszer megjelenik. Klasszikus értelemben nem vagyok hívő; nincs olyan egyház, amihez én úgy érzem, hogy tartoznék. De ha hívőnek lenni annyit jelent, hogy Istenben hiszek, akkor igen. 

A Sokadik napban van egy olyan sor, hogy ,,keresem a szemet, ami nem néz bután.”. Nehéz olyat találni, aki intelligens?

Sz.T.: A butaság itt nem ezt jelenti. Inkább, hogy keresem azt a szempárt, aki úgy néz rám, mint aki tényleg megért engem. El tudom képzelni, hogy a legtöbb ember így érzi magát, hogy nem érti meg őt a világ.

Van egy-két elég erős sorod például a Hittem-ben, vagy a Drama-ban. Mennyire ér össze Elek Zsolt és Szunyog Tess? 

Sz.T.: Teljes mértékben összeér, de nyilván valahogy ebből zenét kell csinálni. Nekem fontos az is, hogy élvezhető legyen a zene, egy pici túlzás néha belefér. Ezekkel a dolgokkal én megbékéltem, úgyhogy annyira nem szeretnék róluk beszélni. 

Milyen ezeket a szövegeket előadni? Nem szakít fel dolgokat benned? Át tudod élni újra ezeket az érzéseket?

Sz.T.: Át tudom élni és nem is szakít fel bennem különösebb sebeket. Inkább az az érdekes része, hogy nem akarok haragot küldeni a világba, miközben ezekben a zenékben azért még van a haragból egy kevés.

Szoktad saját magad cenzúrázni?

Sz.T.: Most az új albumon lesz egy olyan zene, ahol az utólagos cenzúra konkrétan azt jelenti, hogy ki van vágva egy egész sor és ott csak az instrumental szól. Van ilyen, de az is egy régebbi zene. Az új szövegeknél, amiket mostanában írok, szerintem erre azért nem kell figyelni. Nekem van egy értékrendem, amivel és ahogyan gondolkozom, meg ahogy érzek, ez szerintem tök jól össze tud érni. Olyan szövegeket és olyan zenéket tudok írni, amiket bátran képviselek is. Nyilván mondjuk esetleges nagy sértettségemben sem szeretnék sértően beszélni.

Azért a Hittemből tudnék olyat idézni, ami ezt cáfolja.

Sz.T.: Mert az ott egy nagyon sértett szöveg, igen. Erre nincs mentségem, annyi, hogy az egy jó dal volt szerintem. Maga az ihlető történet is van annyira régi, hogy ebből ne legyen probléma. 

A Csillagból kiírtam egy sort: ,,Megint a szoba sarka, megint a pálya széle.” Ez adja a keretet az egész dalnak. Most már jobban a pálya közepén érzed magad?

Sz.T.: Nem. Még mindig a pálya szélén érzem magam, csak már lehet, hogy mez is van rajtam, már a kispadon ülök.

Mi kéne ahhoz, hogy a pálya közepén érezd magad?

Sz.T.: Elképzelni sem tudom, mert eddig minden behatás, ami ért, az mind olyan volt, hogy előtte el sem tudtam képzelni, milyen érzés.

Nem ábrándoztál arról, hogy mi lesz, ha bekerülsz a versenybe?

Sz.T.: Talán utoljára kamaszként ábrándoztam arról, hogy milyen lehet híres zenésznek lenni. De mégis ez csak olyan általános dolog: majd hallgatnak, lesznek fellépések… Közben megélni egy tök érdekes dolog, hogy milyen érzés is valójában.

Mi az álomcélod? Van ilyen egyáltalán? 

Sz.T.: Van, de egyébként annyira nem konkrét. A legjobb zenéket szeretném csinálni, kompromisszumok nélkül. Nem tudom, hogy minden zenész így van-e vele, de ez nekem olyan egyszerű kis zenész cél: a lehető legtöbb embernek, a lehető legjobb zenét adni. 

A több órás beszélgetés után a következő a konklúzióm: Szunyog Tess sok minden, de egyik dobozba sem illik, amit a műsor, vagy a közbeszéd faragott neki – se nem softboy, se nem flegma, még csak nem is tehetségtelen; alázatos zenész, aki már az útkeresésen túl van, de a hegytetőt még nem mászta meg. Ha valaki erről élőben is meggyőződne, január 30-án meglesheti őt első saját koncertjén, a Turbinában (Jegyek: ITT).

Forrás

Kép és grafika: Legler Soma

Többet tudnál meg az előadóról?