Ben T Kadar többnyelvű (h)arcai a kelet-európai életérzés és az amerikai ügynökség között.
Ben T Kadar először 2020-ban bukkant fel a hazai zenei színtéren, Shower Thoughts című albumával, amellyel már akkor is felkeltette a figyelmet egyedi hangzásvilága és angol nyelvű szövegei miatt. Azóta azonban sok minden változott: 2022-től saját hangszerelésben, markánsabb művészi iránnyal jelentkezett, mostanra pedig még merészebb korszakba lépett. Legújabb dalai, a Hussar, a Bilingual és a frissen megjelent Post-Soviet Paradise már a kelet-európai életérzésből és a magyar nyelv erejéből merítenek, miközben Bennek saját ügynöksége szigorú szerződésével is meg kell küzdenie. Az amerikai Sunshine Talent Agency tarotkártyák és kockadobások alapján irányítja kliense életét, amelynek következményeként az is kétséges, hogy egy-egy dala megjelenhet-e. Ráadásul a megegyezés szerint Bennek még csak megszólalnia sem szabadna magyarul, mégis valahogy mindig megtalálja a módját, hogy átlépje az ügynöksége és saját korlátait.
Délután. Párás levegő. Körút. Villamos robog a Blaha felé. Na, én jelen, kapom az üzenetet. Felnézek. Velem szemben Ben T Kadar. Beülünk a kiskocsma emeletén egy bokszba. Elismerően néz, amikor előcsapok egy régimódi jegyzetfüzetet. Koccintunk. Bólogatunk. Nem rossz sör ez. Erről eszébe jut a visszhang, amit a maribori hegyeken hallott a hétvégén, új projektje, a Post-Soviet Paradise forgatásán. Mire elfogy a sör, megbeszélünk mindent a szlovén komlóföldektől a klipforgatáson és színpadról lerángatáson át egészen új EP-jének megjelenéséig, és Ben azt is elmondja, mik a nehézségei annak, ha nem olvassa el pontosan a szerződését.
Elvonultál Szlovéniába. Mesélnél arról, mi történt?
Készítettem egy kollaborációt a Haloban nevű szlovén bandával. Pár hónappal ezelőtt én írtam rájuk, hogy csináljunk egy közös dalt, és ez egy eléggé betalált DM volt, két héttel később már volt demónk. Különböző nehézségekkel, szerződésbeli problémák miatt néha nehezen tolok át egy-egy dalt az ügynökségnek a megjelenési protokollján, de szerintem ez át fog menni. Nem azt mondom, hogy ebben egy gramm magyar szó nincsen, utalás, az van. De ez inkább egy angol nyelvű történet, ezzel a szlávkodással nem nagyon tudnak mit kezdeni.
Szlávkodás?
Ha nem is nyelvi szinten, de szerintem erősen hajaz a Squatting Slavs In Tracksuits nevű meme oldalra. A srácoknak a többi dala is, ez a dal és a videoklipje is, amit forgattunk hozzá. Közös megjelenés lesz elsősorban, de a kislemezem részét képezi, ami majd május végén jelenik meg.
Mennyire lesz koherens ez a dal a többivel? Hogyan illik a magyar, illetve az angol szövegezéshez?
A Post-Soviet Paradise kifejezetten a vicceskedő, közép-kelet-európai életérzést próbálta megmutatni. Alapvetően magát a nyelvet arra használtam a korábbi dalokban is, hogy vagy magamnak kérdeztem be viccesen, hogy mégis miért csinálom ezt, hogy angolul írok, vagy konkrétan azokat a mondatokat húztam elő, amiket már megkaptam korábban a karrierem során.
Ezek milyen kérdések voltak?
Általában negatív kérdések. Rengeteg ember szakmai oldalról ezt úgy kérdezi meg, hogy ebből még mi lehetne akkor, ha nem angolul, hanem az anyanyelvemen történne meg. Én meg úgy vagyok, hogy ezzel be is határolnám azt, amit csinálok. Nem jött magamtól eddig se, hogy magyarul írjak, így kicsit olyan feelingje volt ennek a dolognak, mintha egy marketingdöntésre ösztökélnének. Én pedig senkit nem akarok hülyének nézni. Ha ez nem magamtól jön, akkor miért mennék el abba az irányba?
A magyar szövegrészek mégis meg-megjelennek az új dalaidban. Mit szól ehhez az ügynökséged?
Ez nagyon fura, mert most pont fordítva van, hogy vicceskedni akarnék ezekkel a dalokkal, vagy egy kicsit kiírni magamból ezeknek a beszélgetéseknek meg élményeknek a rám gyakorolt hatását, ezt próbálnám közvetíteni. Ügynökségi oldalról hiába van tulajdonosi részem a cégben, tesznek rá magasról. Az apróbetűs részben benne volt, hogy nekem magyarul nyilatkozni, magyarul dalt írni, magyarul zenét megjelentetni no go. Nem nézik jó szemmel.
Azt tudják, hogy most magyarul nyilatkozol?
Korábban azt beszéltük meg, hogy az írott tartalmak, ahol végül is nem lesz leadva a hangom, olyanok, mintha fordítások lennének. De azért volt olyan meeting, ahol elég furcsán néztek, amikor ezt az ötletet bedobtam. Mégis hogyan kéne hozzáállnom, hogyha magyar sajtóformátumról van szó? A tarotkártyák ebben az esetben az én oldalamon voltak. Amellett, hogy nagyon idegesítő, szórakoztató is. Én is élvezem azt a részét, amikor ki tudok bújni egy-egy szabály alól, míg az ügynökség egyébként a haját tépi, hogy most mit csinálok. Biztos, hogy lesz egy-két HR-es, aki nem fogja tudni hova tenni ezt az egész vadságot, amit ez a dal hoz majd magával.
Hogy fogadták az új dalaidat?
A Hussart nagyon sokan énekelték, még az irodán belül is, sőt, szerintem aki tudott magyarul, az még a magyar csujogatást is mormogta a foga alatt, de ezt nem nagyon nézik jó szemmel. A Bilingual már nehezebb falat volt. Ott az a logika, hogy végül is saját magammal kollaborálva adok elő [Ben T Kadar feat. Kádár-Szabó Bence, a szerk.], így a szerződésből kibújva magyarul tudom lehozni a dalt. Ez nem feltétlenül tetszett nekik, viszont nem nagyon tudtak ellene csinálni semmit, mert semmilyen szabályt nem hágtam át. Majd dobnak egy kockát, kiderül, hogyan alakul a jövő hét.
Hogyan jött a részesedés vásárlásának az ötlete?
Úgy gondoltam, hogy könnyebb lesz megszereznem úgy a szerződést, ha bevásárolom magam. Más a helyzet akkor, amikor már valamilyen szinten társtulajdonos vagyok a történetben.
Most könnyebbnek érzed, így belülről?
Baromira nem. Nincsen többségi hányadom, ezért nem egyszerű. Amikor én ezt a szerződést aláírtam, nem tudtam, hogy ekkora blődségekkel lesz dolgom, minthogy tarotkártyákat húzunk, vagy kockadobással döntjük el, hogy megjelenhet-e egy dal vagy sem.
Sok furcsaság van a szerződésedben?
Ők meg akarják ismerni a magyar kultúrát. Nem is nagyon értem egyébként, hogy mi például az ügynökségnek a fejében a magyar álom, ha nem énekelhetek magyarul. Ha az ő szemükben amerikai ügynökségként az van, hogy az amerikai álom egyébként a múlté, helyette a magyar álmot szeretnék megfejteni, akkor miért akadályoznak abban, hogy ehhez valamilyen közöm legyen? Nem értem az egésznek a logikáját. Viszont, ha szeretnék valamilyen anyagi segítséget kérni, extra szerződéskiegészítés, költségkeret-növelés, bármilyen ilyen igényem van, tök mázlim van, én vagyok az egyetlen előadó náluk. Nem tudom, honnan szerzik a pénzt, szerintem nem is akarom tudni. De ha azt mondom, hogy nekem kéne lóvé Flixbusra meg szállásra, hogy kimehessek Szlovéniába, akkor ezt a dokumentumot nyilatkozatként kinyomtatom, hajtogatok belőle egy papírrepülőt és imádkozom, hogy repüljön három métert, hogy jogilag élhető legyen. Fel kell vennem videóra. Ők ezt megnézik, megmérik, azt mondják, hogy hajlandóak elolvasni. Ugyanúgy, mint a kockadobás meg a tarotkártya, majd az élet eldönti, hogy ha a repülő tud három métert repülni, akkor legitim a kérés, akkor elgondolkodnak rajta. Szerencsére működött, el tudtam menni. Csak mondjuk nem azt mondtam, hogy videoklippet szeretnék forgatni, hanem hogy a hétvégi incidens miatt kell egy kis elvonulás. Vicces ez az egész szerződés, de érzem, hogy én is kezdek egyre jobban belejönni, hogy hogyan kell velük kommunikálni különböző dolgokról. Tök jó lenne, ha végre azt csinálhatnám, amit akarnék. Nem kéne úgy elmennem koncertre, hogy ha megszólal a Bilingual, akkor kész, vége mindennek, lekapcs, lerántjuk a színpadról. Nem, én nem fogom őket meghatározni rossz emberekként, mert tényleg sokat segítenek, csak hát hóbortosok.
Miért rángattak le a színpadról az utolsó fellépéseden?
Egyrészt nem akartam, hogy tudjanak a koncertről. Próbáltam mindent elkövetni, hogy ez az infó ne jelenjen meg számukra, de gondolom a kártyák azt mondták, „menjünk a nyolckerbe, a Gólyába, hátha ott énekel a Ben T Kadar”. A lényeg, hogy nem tetszett nekik, hogy eljátszottuk a Bilingualt, hogy én magam adtam elő a magyar részeket, úgyhogy gondolták, levisznek a színpadról. Hála az égnek, meg tudtam velük dumálni, hogy egy dal van hátra, engedjék már meg. A Hussart még eljátszottuk, de több fronton kellett nyugtatnom mindenkit. A közönséget, az ügynökséget, Leont, a DJ-t. Próbáltam az embereknek mondani, hogy valami közösségi hajlammal próbáljuk meg meggyőzni az ügynökséget, hogy ne legyenek ennyire szigorúak, hogy szabadabb kezet kapjak a kreatív folyamatok felett. A közönségnek próbáltam azt mondani, hogyha szeretnék, hogy ez egy picit szabadabban működjön előadói oldalról, akkor segítsenek az online térben. Próbáltam elindítani egy kampányt Instagramon ezzel a céllal, ez a #FreeBen movement. Elkezdtek írni a rajongók a Sunshine Talent oldalán minden poszt alá, ami alapvetően nagyon jó próbálkozás, ők is odafigyelnek, de azért még így is válaszolgatnak, hogy mégis mi alól kell felszabadítani? Hát miért ne lenne szabad? Meg ilyenek. Az ő fejükben nagyon furán működik a szabadság. Szerintük szabad vagyok egy bizonyos határon belül, amely határokat ők szabnak meg. Akár kaotikus, akár logikus, akár van értelme, akár nincs, ők ezt így látják.
Az ügynökségednek mi volt a válasza?
Arra apellálnak, hogy megengedték, hogy eljátsszam az utolsó dalt, ezért ők voltak a jófejek. Az ő olvasatukban így néz ki a sztori. Szerintem azért más volt. Fura módon működik náluk a logika, az biztos.
Az incidens miatt vonultál el Szlovéniába?
Kapóra jött. A Halobannal beszéltük, hogy amúgy is le kéne forgatni valami blődséget a közös dalhoz. Úgy alakult, hogy a szerda-csütörtököt még így húsvét előtt be tudtuk húzni, úgyhogy szerdán forgattunk. Csütörtökön én még ott voltam egy darabig, ez épp jól jött ki, el tudtam menekülni egy picit, főleg a hétvégén történtek után. A dal egyébként 24-én ki is jött, lehet hallgatni minden platformon.
Most, hogy megjelent a Post-Soviet Paradise, mi a következő lépés?
Amit most csinálok, az egy ötdalos kislemez. Az utolsó viszont egy olyan dal lesz, amit nem biztos, hogy a Sunshine elfogad. Azt hiszem, hogy egy picit többet kell küzdenem, hogy ez a megjelenés megtörténhessen. Vagy meg tudom győzni őket, hogy csinálják máshogy a dolgaikat, vagy valahogy úgy próbálom megoldani, hogy mindenképp megjelenhessen a kislemez abban a formában, ahogy azt én elképzeltem. Remélem, hogy az előbbi fog működni. Egyébként tök jófejek, nagyon sok mindenben segítenek. Azt veszem észre, hogy az a spiri-okkult akármi, amiben ők benne vannak, nagyon sok jó hatással is bír a karrieremre. Pozitív értelemben próbálják a sorsomat alakítani, de pont ezért fura nekem, hogy miért nem értik meg azt, hogy semmi értelme nincs azoknak a korlátoknak, amelyeket megszabnak. De szerintem lesz egy olyan közösségi nyomás, ami majd eléri náluk azt, hogy márpedig az egy szerethető és jó dolog, hogy az ember szabadon írhat, alkothat és rendelkezhet a kreatív tevékenységei felett.
Volt egy re-debütálásod. A régiekhez képest milyennek érzed a mostani számaidat?
A re-debüt a Brute albummal indult 2023-ban. Ez egy kilencdalos, már saját magam hangszerelésében készült lemez. A Shower Thoughts-on még rengeteget dolgoztam más producerekkel, más hangszerelőkkel. A Queen Sized Bed is félig általam, félig egy producer barátom, Vince Levi barátomnak az ötleteiből jött össze, de a Brute volt az első, ahol azt éreztem, hogy van egy bizonyos hangzásvilág, amit én megszerettem, aminél azt éreztem, hogy ez Ben T Kadar, így ezzel készült el a teljes anyag. Ehhez csatlakozott a Brutal Extensions, kifejezetten ezt a hangzást próbáltam továbbvinni a zenész, énekes, dalszerző barátaimnak a közreműködésével. Kifejezetten kollaboratív EP lett. Hasonló dolog történik ennél a kislemeznél is, amit most csinálok. Viszont van benne egy kitekintés. Amikor Horvátországban, Bulgáriában játszottunk és beszélgettem az emberekkel, ki mit érez, mit él át a környéken, hogy érzi magát, mit gondolnak az őket körülvevő világról. Ennek a lelkületéből próbáltam kiszedni darabokat, majd próbáltam egy kislemez formájába tenni. És mivel az én anyanyelvem a magyar, ezért ebből a kultúrából és nyelvből építkeztem.
Milyen ennek az új iránynak a fogadtatása?
A legtöbb ember már elfogadta, hogy úgyis azt fogom csinálni, amit én akarok. Ha csinálok egy angol nyelvű dalt, amiben felkérek zseniális énekesnőket, hogy csujogassanak, akkor ezt fogom csinálni. Ez az én dolgom. Onnantól pedig, hogy kiengedem a kezemből, már a hallgatóság dolga, hogy ők hogyan fogadják. Nekem az a feladatom, hogy minél több embert elérjek. A rajongóim sem azt érzik, hogy én arra megyek rá, hogy minél inkább rájuk szabott előadói brandet, diszkográfiát kapjanak, hanem azt, hogy jön belőlem valami, ők pedig el tudják dönteni, hogy ebből mi tetszik nekik, illetve mi nem. Szerintem ez a legegészségesebb módja a zenekészítésnek-zenehallgatásnak, ennek a szimbiózisának. Úgyhogy mindegy, hogy magyarul, angolul, vagy vegyesen. Lehet akár mandarin nyelven is. A lényeg az, hogy az embernek a saját, kreatív döntéseiből szülessen valami, amiről aztán a közönség eldöntheti, hogy szereti-e vagy nem.
Felírtam magamnak egy quote-ot a Bilingualból: „Mondd, te most mainstream vagy sznob vagy?”. Szerinted a kettő nem lehet egyszerre?
Szerintem piaci helyzet miatt nem feltétlenül, azért ellentétpár. Mert zeneileg lehet, de az meg közönségszinten nem feltétlenül ugyanaz. Nálam egy picit azt a részt jelentette, hogy „Te most akkor alapvetően alter módon vagy sikeres, vagy mainstream módon?” Azt látom, hogy van egy-két előadó, akik a saját maguk platformján, saját maguk művészeti ízlésével egyfajta réteg felé nagyon igényesen nyúlnak. Örülök, hogy több embert megfog, meg szerintem tök jó, hogy erre van igény. A sor azt akarja jelezni, hogy „Akkor én most mit csináljak veled? Most hova tegyelek? Melyik városban, melyik klubban, kocsmában talállak meg? Melyik negyedben laksz? Budai vagy pesti vagy? A Turbinába jársz, vagy a Peachesbe?”. Érted. Most ezek nagyon szélsőséges dolgok. Azt érzem, hogy annyira szegregált ez az egész, hogy valaki elhisz valamit, és a másik oldalra meg azt mondja, hogy proli, és ez ugyanúgy fordítva. Szerintem nagyon nehéz Magyarországon, mert mindig vannak olyan emberek, akik elkezdenek téged hallgatni, elkezdik szeretni, amit csinálsz. De bekerül a történet a rádióba, TV-be vagy nagyszínpadra. Menő leszel és hirtelen egy csomó ember ezt valahogy elkezdi furának érezni, hogy „ez már nem csak az én dolgom, nem csak mi vagyunk tízen vagy húszan, akik ezt így élvezzük”. Vannak előadók, akiknél ez megtörténik. Én tudom, hogy azok az emberek, akik engem hallgatnak, szeretik, amit csinálok, náluk nem általános hallgatói felfogás a gatekeeping, sőt, éppen az, hogy szeretnék, hogy ez minél jobb és nagyobb legyen. Ők pont olyan szívesen vannak ott a kisebb színpados koncerteken, mint fesztiválokon, pesti, vagy akár ha úgy adja, vidéki bulikon. Az erőforrásaidat, az akaratodat, a kreativitásod, mindent arra kell ráfordítani, hogy azokat az arcokat megtaláld, akik abban a formájában szeretik, amit csinálsz, ahogy csinálod. Ez a sor nagyjából ezt jelenti. Röviden és tömören.
Illetve egy másik sor: „Big fish in the small pond”. Ez is hasonló ellentétpár?
Ez nagyjából azt jelenti, hogy arra méred rá a lehetőségeidet, amekkora a körülötted lévő világ. Viszont ez azt is behatárolja, hogy te meddig vagy hajlandó álmodni, kinyitni a teret, ami körülötted van, meddig vagy hajlandó nézni. Addig nyújtózz, amíg a takaród ér. Nem. Én veszek egy nagyobb takarót. Tök jó érzés szerintem, ha az ember meg tud elégedni a saját boldogságával, meg azzal, amije van. De közben ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek ugyanaz jelenti ezt a boldogságot, hogy mindenki ugyanazt a potenciált érzi magában. A Bilingual nagyokat mondó dal, miközben alapvetően nem arénákat töltünk meg. Egyelőre. Én amondó vagyok, hogy amit csinálok, tök mindegy, hogy most éppen mennyire sikeres, az biztos, hogy nincsen lekorlátozva olyan dolgokkal, hogy én mit tehetek meg, vagy mit nem. Ez egy baromi jó élmény. Szerintem nálam sikeresebb embereknek nem feltétlenül van meg. Innen jön a flex.
A kezdetekkor miért kezdtél angolul alkotni?
Valahogy úgy alakult az élet, hogy ráéreztem az angol nyelvre olyan módon, hogy keleti parti amerikai akcentussal kezdtem el beszélni, előadni. Miért ne csinálnám így, ha már megadatott? Rengeteg amerikaival töltöttem időt Budapesten, mert multikulti város, és megadja rá a lehetőséget. Természetesen, ha az ember hagyja. Tökre örülök annak, hogy ezzel élhetek. Emiatt viszont nem is érzem magam behatárolva attól, ami „ott van az orrom előtt”, visszatérve a szövegre.
Az egyre több magyar szó az újabb zenéidben azt is jelenti, hogy a lemez többi számán még több lesz?
Erről annyira még nem nyilatkozhatok, mert elég súlyos beszélgetésekhez vezetne ügynökségi szinten. Ha ezt leközlitek, lehet, hogy lesz egy-két kényelmetlen beszélgetésem. A magyar nyelv tendenciájáról nem nyilatkozhatok, de szerintem ebből a válaszból mindenki tudhatja, hogy mit akarok erről mondani. A daloknak soha nem lesz olyan tendenciája, ami külső behatásra történik. Ha születik egy teljesen magyar dal, az azért van, mert valamit ki akarok mondani, és én azokhoz szeretnék szólni, akik ezt megértik. Ha születik egy dal angolul, de mondjuk abban a témában történik, ami hozzánk közeli, akkor például a Post-Soviet Paradise-t érdemes meghallgatni. Abban úgy van használva, avagy nincs használva a nyelv, hogy mindenki tudja, hogy nagyjából milyen világot képzeljen el hozzá. Nem tudnám azt mondani, hogy ez egy kifejezett tendencia, inkább azt, hogy dalcsokor szintjén koherens lesz.
A májusi bemutatóról mit árulhatsz el?
Az ügynökséggel is egyeztettem már, május 31-én mutatjuk be a kislemezt, ezt mindenki beírhatja a naptárába. A Live Act formációval lépünk fel, a helyszín a Pontoon lesz. Mi már nagyon készülünk rá, és nagyon várjuk, hogy élőben is bemutathassuk a dalokat.
Forrás
Nyitókép: Kovács Sabina
